Az Irodalmi Lépegető egy gyerekeknek tartott foglalkozás-sorozat, mely 2011. októberében indult el 14 önkéntes informatikus-könyvtáros hallgató részvételével.

A szegedi Fekete István Általános Iskola 3., 4. és 5. osztályos tanulói részére kerülnek megrendezésre a foglalkozások, minden hónapban más-más témát dolgozva fel, alkalmanként kb. 60 – 90 percben.

Az iskola lehetővé teszi a sajátos nevelési igényű (SNI), illetve hátrányos helyzetű gyerekek integrált oktatását, így foglalkozásainkban nagy figyelmet fordítunk a gyerekek sajátos igényeire.

A foglalkozások menete:

  • Ráhangolódás a hónap témájára (bevezető játékok segítségével)
  • Az adott mű közös elolvasása
  • Feldolgozás beszélgetésen és játékos feladatokon keresztül
  • Levezetés egy-egy rövid játékkal
  • Hónap témájához kapcsolódó könyvajánló

Jövőbeli céljaink között szerepel az elkövetkezendő években is folytatni a foglalkozásokat újabb hallgatók önkéntes részvételével, illetve minél szélesebb körben jelen lenni az iskola életében.

 

Könyvekkel az épülés felé

Az Irodalmi Lépegető alig egy tucat informatikus-könyvtáros szakos hallgatóból áll, a kis társaság október óta mégis töretlen lelkesedéssel látogat el időről időre egy szegedi általános iskolába, ahol többek között sajátos nevelési igényű gyerekek előtt igyekszik megnyitni az utat a könnyebb élet felé a könyveken keresztül. Nagy Veronikával, a kezdeményezés szervezőjével beszélgettünk.

Milyen alapokra tekint vissza az Irodalmi Lépegető? Honnan jött az ötlet?

N. V.: Mielőtt Szegedre érkeztem, már megszereztem a szociálpedagógus végzettséget Sopronban, család-, ifjúsági és gyermekvédelem szakirányon. Itt találkoztam a biblioterápiával, mint szabadon választható tárggyal. Mindenképpen szerettem volna elkezdeni, de ennek a műveléséhez nem csak mentálhigiéniés szakembernek kell lenni, hanem szükség van az informatikus-könyvtáros szakra is, ezért jöttem ide. Később Sándor Klára tanárnővel beszélgetve arra jutottunk, hogy valószínűleg tudna nekünk segíteni abban, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket. Találtunk embereket a szakról, akiket érdekelt, hogy gyerekekkel foglalkozunk és könyveket népszerűsítünk, így végül tizennégy fő gyűlt össze.

Hol és hogyan végzitek a biblioterápiát?

N. V.: Időnként kijárunk a Kecskésen lévő Fekete István Általános Iskolába, ahol három osztállyal, a harmadik, negyedik és ötödik osztályosokkal foglalkozunk felváltva, keddi, szerdai és csütörtöki napokon. Havi témákkal készülünk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden hónapnak saját témája van, és minden téma máshogyan van felépítve, valamelyik interaktívabb, valamelyik inkább beszélgetős. Eközben folyamatosan figyeljük a gyerekeket, hogy milyen visszajelzéseket adnak, melyik téma az, amelyik tetszik nekik, melyik az, ahol már nem figyelnek, pakolnak. Ezekből szűrjük le, hogy időről időre mire fektessük jobban a hangsúlyt. Egyrészt az olvasás népszerűsítése, amit művelünk, másrészt pedig, amik számomra lényegesek, azok a veszélyeztetettség kiszűrésének módjai.

Hogy működik egy-egy ilyen találkozás a gyerekekkel? Mit csináltok azokon az órákon, amikor velük vagytok?

N. V.: A foglalkozások elején van egy kis bevezető játék vagy beszélgetés a ráhangolódás céljából. Például volt már vakvezetéses játék, aminek a lényege, hogy valaki becsukja a szemét és beáll egy másik gyerek mögé, akinek vezetnie kell, lehetőleg úgy, hogy ne menjen neki a falnak vagy ne essen át a székeken, amiket kipakoltunk a teremben. Ez egy nagyon jó, bizalomra épülő bevezető, ami oldja a feszültséget. Ezután körbeülünk, és felolvasunk egy műrészletet egy könyvből vagy egy rövidebb novellát, a gyerekek meghallgatják, és utána beszélgetünk róla. Ezt követően vagy szerepjátszós vagy szituációs feladatok szoktak lenni, de olyan is előfordul, hogy élő példákat hozunk fel, és ezekről beszélgetünk velük, ezzel segítve őket az életben való eligazodásban.

Említetted, hogy minden hónapnak sajátos tematikája van.

N. V.: Igen, októberi témánk a Halloween és Mindenszentek voltak, novemberben a népköltészetről és a betyárokról beszélgettünk, illetve el is játszottunk egy betyártörténetet Sobri Jóskáról. Decemberben értelemszerűen a karácsony volt a vezérmotívum, ekkor egy néni visszaemlékezését olvastuk fel arról, hogy az ő korában milyen volt az ünnep, illetve arról beszélgettünk, hogyan alakultak ki a karácsonyi szokások. Emellett téli, karácsonyi képet csináltunk asemblage technikával. Januártól egy-egy gyermekíró bemutatására helyeztük a hangsúlyt, illetve belekezdtünk az önismeret fejlesztésébe, februárban pedig a társas kapcsolatok álltak a középpontban. Márciusban volt a záró foglalkozás, ahol főleg játékok voltak.

A bemutatott művek közül melyek voltak a legnépszerűbbek?

N. V.: Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert az utóbbi időben inkább idézetekkel dolgoztunk. Tudni kell, hogy ebben az iskolában integrált oktatás folyik, azaz hátrányos helyzetű és sajátos nevelési igényű gyerekek oktatását is vállalta az intézmény, emiatt eléggé szórványosan fordulnak elő azok a diákok, akik tényleg szeretnek olvasni. Az igények változóak, inkább a mostani ifjúsági regényeket szokták kedvelni, abból is a kicsivel komolyabb kategóriát.

Mennyire inspirálják a gyerekeket ezek a foglalkozások az otthoni olvasásra? Mennyire vagytok rájuk hatással?

N. V.: Azt gondolom, hogy aki befogadó rá, és akinek otthon ez már berögződött, hogy olvas, a kezébe veszi a könyvet és tényleg érti, az ugyanúgy a kezébe fogja venni a későbbiekben is. Rájuk hatással vagyunk, mert be szoktunk vinni könyveket a foglalkozások végén könyvajánló jelleggel, és vannak olyan gyerekek, akik már akkor elkezdenek olvasni. De ellenpéldaként akadnak olyanok is, akik annyira durván ráálltak a számítógépre, hogy nem lehet kirobbantani őket előle, az életüket gyakorlatilag ott élik, ezért rájuk sokkal nehezebb hatni.

Milyen visszajelzéseket kaptok a pedagógusoktól és a diákoktól?

N. V.: Mindenképpen örülnek, hogy valaki foglalkozik a gyerekekkel, hiszen megvan a tanrend, amit követniük kell, és hiába szeretnének többet törődni a gyerekekkel, emiatt sajnos nem tudják annyira rugalmasan beosztani az idejüket. Másrészt pozitív dolog a kicsik számára, hogy a fiatalok odamennek, és kötetlen játékokon, foglalkozásokon keresztül próbálnak kicsit máshogy közelíteni feléjük. Úgy gondolom, tetszik nekik, amit csinálunk, a tanárok mindig mesélik, hogy a gyerekek mennyire várnak minket, és egy-egy foglalkozás után, ha kérdezik, hogy milyen volt, egyszerre kiabálják, hogy nagyon jó. Nyilván ütközünk ellenállásba is egyébként. Vannak olyan gyerekek, akik már a foglalkozás elején félreülnek, nem vesznek részt a feladatokban. De érdekes, hogy akik ilyenek, azok a folyosón általában odajönnek és kérdezik, hogy mikor jövünk legközelebb. Tipikusan olyan gyerekek, akik fel akarják hívni magukra a figyelmet.

Tudnál mesélni olyan élményről, ami nagyon megmaradt benned a foglalkozásokkal kapcsolatban?

N. V.: Volt egy kislány, a szituációs feladat alkalmával pont az ő problémáját játszottuk el, és ez neki akkora élmény volt, hogy mikor hazaértünk, egyből megkeresett minket, hogy megossza velünk, mennyire tetszett neki a dolog. Ezen kívül volt egy kisfiú, aki szeptemberben jött az iskolába és nagyon zárkózott volt, általában meg sem mukkant az órákon. Az egyik foglalkozásunk végére bejött a tanárnője, és teljesen meg volt döbbenve, hogy a kisfiú válaszolt nekünk, jelentkezett, és már akarta mondani a magáét – azóta eleven a kisfiú és már egész jól beilleszkedett. Ő egy nagyon jó példa. Egyébként konkrét példákat nehéz mondani, mert a biblioterápia hasznosságát elég nehéz követni, hiszen nem lehet empirikusan mérni és számszerűsíteni. De önmagában az, hogy élvezik, már nagyon nagy eredmény.

Hogyan tervezitek a folytatást? 

N. V.: A szakdolgozat és az államvizsga teendői miatt elég sokan ki fognak hullani jövőre, ezért a terveink között az szerepel, hogy az alsós évfolyamok közül, illetve a leendő elsősökből toborzunk még tagokat. Igazából teljesen mindegy, hogy hányan gyűlünk össze, az a lényeg, hogy legyenek állandó tagok, hiszen a gyerekeknek is fontos, hogy biztos személyeket kapjanak, és ne az legyen, hogy folyamatosan ismeretleneket kelljen megszokniuk. Illetve amit próbálunk elérni, hogy havi rendszerességgel el tudjuk juttatni az osztályokat a Somogyi Könyvtárba, hogy ne csak beszéljünk a könyvekről, hanem egy olyan helyet ismerhessenek meg, ahol válogathatnak saját ízlésük szerint és kicsit kiszabadulhatnak az Internet világából, amiről azt látom, hogy mostanában sajnos már egyre fontosabb.

Forrás: http://www.artsonline.hu/konyvekkel-az-epules-fele/

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések